Az egészséges táplálkozásról zajló végtelen vitákban gyakran előkerülnek a hunzák, mint gyümölcs- és zöldségevő de főleg hosszú, egészséges és idilli életet élő népcsoport.

Minél messzebbről származik egy információ, annál kisebb valószínűsége van annak, hogy megbizonyosodjunk a valódiságáról, már ha egyáltalán szeretnénk utánajárni. A nyugati ember azonban szívesen bódítja magát titokzatos, távoli tájakról elképzelt idilli képpel.

Pedig a világ eldugott részen élő vagy élt emberek tényleg hordozói lehetnek olyan tudásnak, amelyek a civilizált, nyugati ember gondjain segítenének. A hunzák, ellentétben a róluk kialakított modern mítosszal, nem ilyenek.

A hunzákkal kapcsolatban évek óta ugyanazok az egyoldalú információk jönnek szembe az interneten. Az állítások között persze sok van, ami egészséges kritikai érzék mellett eleve gyanús kellene, hogy legyen. Például, hogy a nőknél ismeretlen a klimax, mindenki száz évig él, és valamennyien nagyon boldogok már hosszú évszázadok óta. Nincs pénzük (amúgy pakisztáni rúpiát használnak), és nincsenek szegények (valójában mindenki szegény).

Ennyi jó forrása mi lehet egyéb mint a bőséges zöldség- és gyümölcsfogyasztás, és természetesen a húsok kerülése, amiről a nyugati világban elhitették, hogy az egészséges élet szinonímája.

A hunzák kedvenc tradicionális ételei között gyakran emlegetik a kukoricát, aminél szintén kicsit gyanús, tekintettel arra, hogy a kukorica Amerikából jött, és egyébként is hogyan juthatott el a hunzákhoz, ha évszázadokon keresztül annyira elzártan éltek?

A hunzák egészségességéről elterjedt mítosz egy 1922-ben megjelent, Robert McCarrison által írt cikkel indult el hódítóútján. A mítoszhoz sokan hozzátettek, például Reneé Taylor a Hunzák titka az egészséghez, hosszú élethez és boldogsághoz c. 1964-ben megjelent könyvével. Taylor azonban a hunzák kormányzójának a palotájában élt elszigetelten azon a nyáron amikor a hunzák földjére látogatott, és nem került kapcsolatba helyiekkel. A hunza kormányzó (a Mir) emberei megvezették a válogatott tévinformációikkal.

A hunzák völgye. A látvány lenyűgöző, a mítosz hamis. Forrás: wikipedia.hu

A hunzás mítoszban valójában két csavar is van. Az egyik, hogy korántsem olyan egészségesek, mint az elterjedt róluk. A másik, hogy a táplálkozásuk sem egészen úgy néz ki, ahogyan az alternatív egészségoldalakon állítják. A hitelességnek nyilván az se tesz jót, ha ugyanezekről az oldalakról egy kattintás visz a webshopba, ahol megvásárolhatjuk a hunza-élet nélkülözhetetlen kellékeit, például a hunza-barack kapszulázott formáját igen borsos áron.

Amit ma a hunzák valódi életéről tudunk, azt leginkább egy John Clark nevű utazónak és orvosnak köszönhetjük, aki az 1950-es években hosszabb időt eltöltött a hunzák között. Clark így ír a hunzákkal kapcsolatos mítoszokról a Hunza - a Himalája elveszett királysága című könyvében:

"Szeretném továbbá kifejezni sajnálatomat azon utazóknak, akiknek véleménye ellentmondanak tapasztalataimnak. Az első utamon a hunzák között magam is elhittem a tévhiteteket: az egészséges hunzákról, az igazságos bíróságaikról, az országról, ahol nem élnek szegények, és az összes többi legendát. Csak a hosszú ott-tartózkodásom alatt derült ki számomra a valódi helyzet.”

John Clark: Hunza - a Himalája elveszett királysága 

Clark doktor ingyen gyógyított, így özönlöttek hozzá a betegek, ami lehetővé tette, hogy részletes feljegyzéseket vezessen a betegségek előfordulásáról. Feljegyzése szerint a következő betegségek voltak a leggyakoribbak: malária, skorbut, szürkehályog, tuberkulózis, golyva, reuma, trachoma, férgesség, egyéb fertőzések. Vagyis tipikus, harmadik világra jellemző betegségek, semmiképp nem a jólét és egészségesség szinonimái. Ezek a betegségek a minőségi éhezés megjelenési formái, az esszenciális tápanyagok és vitaminok tartós hiányáé.

Clark az első két expedíciója során 5684 beteg esetében talált ilyen betegségeket. Clark szerint ezenkívül a hunzák messze nem mérik az életkort, amit tulajdonítanak nekik. A hunzák egyébként nem használtak naptárt, hanem személyes becsléssel állapították meg az életkort. Clark szerint a hunzák átlagéletkora a 120 helyett inkább csak 60 év lehetett. Statisztikái szerint a csecsemő- és gyerekhalandóság igen magas volt. A tíz év alatti gyerekek 30%-a meghalt.

Clark betegei közül kettő, akik golyvában szenvedtek. (A golyva súlyos jódhiány mellett kialakuló betegség, ami az állati táplálékok hiányának tudható be). Korabeli fotó Clark könyvéből.

És mi a helyzet a hunzák táplálkozásával?

Azok közül a zöldségek közül, amelyekből a hunzák állítólag sokat fogyasztanak, Clark sokkal nem is találkozott. Nem látott zöldbabot, céklát, salátát, retket, spenótot, kelbimbót vagy petrezselymet. Clark szerint más zöldségeket, amelyeket a hunzák fogyasztottak, így a koktélparadicsomot és a burgonyát, pedig a britek vitték be.

Clark leírása szerint gyümölcsöket főleg nyáron ettek, de leginkább abból a megfontolásból, hogy az állatok megmaradjanak télre, amikor semmi máshoz nem tudtak hozzájutni. A pár nyári hónap kivételével leginkább tejtermékből és kevés húsból állt az étrendjük. A bőséges gyümölcsfogyasztás legendája azért „ragadhatott” rá a hunzákra, mert az őket felkereső utazók nyáron jártak a vidéken, és nem látták, hogy mit ettek a hosszú téli időszakban, mivel a terület ilyenkor egyáltalán nem megközelíthető. Clark szerint a zöldségeket is azért ették nyersen, hogy a kevés tüzelőanyag, amivel rendelkeztek, télre megmaradjon.

A hunzák tavaszra már gyakran kifogytak táplálékaikból, éheztek, és tápanyag-hiányaik voltak vagy éhen is haltak. Clark leírása szerint az állataikat, a bárányokat, kecskéket és a háziasított jakot is alig tudják felnevelni, mert a vidék kietlen, 4000 méter feletti, legeltetésre csaknem teljességgel alkalmatlan, szinte függőleges sziklafalakkal, ahol még a fű se nő (ellentétben az „édenkert” mítosszal).

A hunzák ezektől a körülményektől függetlenül igyekeznek állati táplálékkal kiegészíteni az étrendjüket, például vadásznak. Jóllakni viszont szinte sose tudnak a zsákmánnyal, hiszen környezetükben csak kistestű és kevés zsírt tartalmazó állatok élnek vadon: például kacsák és fácán. A hunzák boldogan ennének több húst, ha tehetnék. Ahogy minden a természethez közel álló nép, ők is nagyrabecsülik az állatok húsát, és azon ritka alkalmakkor, amikor hozzájutnak, mindenestül el is fogyasztják.

A családok csupán pár állattal rendelkeznek, és csak évente vagy két évente tudnak egy-egy állatot levágni. „Ilyenkor a hunzák mindent megesznek: az agyat, a szívet, gyomrot, még a légcsövet és az ivarszerveket is. A hunzák a nyugati világban élő kutyákat megszégyenítő módon lerágnak mindent a csontról, utána feltörik azt és kiszívják a velőt.”

„Az étrendjük összességében szegény D-vitaminban, ezért fogaik gyengék, az emberek felének hordó alakú mellkasa van, reumások, és szubklinikus angolkórjuk van. A boldog hunzák, akiknek ennyi minden kijut a jóból!”

Egy alkalommal Clark az iskolába járó gyerekek hozzátartozóinak mortalitási adatait összesítette. A statisztikája így nézett ki:

Pedig ezek a gyerekek az átlagnál jobban táplálkoztak, és jobb higiéniai körülmények között éltek. „Azok akik a „boldog hunzák”-ról és az organikus növénytermesztés előnyeiről terjesztették a propagandát, legkevésbé se zavartatták magukat a valódi helyzettől.” A felsorolásban szereplő egyik gyerek megállapítása sokkal közelebb áll a valósághoz: „Azok, akik még élnek közülünk, erősek. Akik nem erősek, meghalnak.”

Azoknak a mítoszoknak, amelyek a barack és barackmag rákellenes hatására vonatkoznak, végképp semmilyen alapja nincs. Ha egy népcsoport valamely nagyobb baj elkerülése céljából fogyaszt gyümölcsöket, egyáltalán nem jelenti, hogy ez lenne az optimális táplálkozása. A barackmagban megtalálható amigdalin nevű vegyület (melyet a mítosz éltetői B17-vitaminnak is nevezik), egy ciánvegyület. Semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre miszerint javítaná a rákbetegek túlélését miközben a cianid-mérgezés kockázata jelentős (Milazzo és mtsai., 2011).

Ezzel együtt nagyon valószínű, hogy a hunzákat, elzártságuknak köszönhetően, bizonyos betegségek például az elhízás és a rák kevésbé érintette mint a briteket, akik felkeresték őket. Ha így volt, ez annak volt köszönhető, hogy nem fogyasztottak finomított cukrokat és élelmiszeripari termékeket. Az éhezések és a nélkülözések miatt viszont bőven voltak olyan betegségeik, amelyek a jól táplált briteket elkerülték.

A hunzákról szóló mítosz azért káros, mert megerősíti azokat a táplálkozással kapcsolatos tévhiteket, amelyek amúgy is alig lehet felülírni az emberek gondolkodásában, amelyet a hivatalos táplálkozásajánlások, és az élelmiszeripar lobbitevékenysége is fenntart.

A világnak, sok helye van, ahol tradicionálisan élnek-éltek, és tényleg egészségesek, bár nem élnek mesébe illően hosszú életet, de elkerülik őket mind a civilizációs betegségek, mind a táplálkozási hiánybetegségek is. Csak erről kevesen tudnak. Ilyenek a Mongóliában vagy Szibéria északi részein élő félnomád törzsek, és egészen ötven évvel ezelőttig ilyenek voltak az inuitok is. Ezek a népek mind húsevők.

Vagyis, igaz, hogy a táplálkozás összefügg a betegségekkel, csak pont fordítva mint a hunzákról szóló legendában. A ma a Földön élő összes ember, az őt az állatvilágból kiemelő közös evolúciós előtörténetének köszönhetően húsevő. Csak éppen a Föld bizonyos részein hús nem jut mindenkinek, a civilizált világ azon részein, ahol pedig jutna, az emberek rég elvesztették a természettel való kapcsolatukat, és saját biológiai igényeikkel sincsenek tisztában.

Referenciák

Hunza, Lost Kingdom of the Himalayas, John Clark, New York: Funk & Wagnalls Company, 1956

Milazzo S, Ernst E, Lejeune S, Boehm K, Horneber M. Laetrile treatment for cancer. Cochrane Database Syst Rev. 2011 Nov 9;(11):CD005476.

http://biblelife.org/hunza.htm

dr. Clemens Zsófia

A Paleomedicina munkacsoport kizárólag tudományos alapon végzi a tevékenységét. Semmilyen természetgyógyászati módszert nem használunk, ezektől elhatárolódunk. A Paleomedicina által képviselt irányzat, az evolúciós orvoslás, a valódi tudomány része. Nemzetközi orvosi szakfolyóiratokban megjelent közleményeinket itt olvashatják. 

2017-12-28